The Tree of Life - 2. fejezet

Kedd reggel mind a tizenhárman nyűgösen ébrednek. Azt remélik, hogy az előzőnap igazából meg sem történt, csupán egy furcsa álom volt. Nana meg sem várva a reggelit az iskolába rohan. Mintha a tegnapi nap meg sem történt volna, ül le a helyére. Mikor barátnője felbukkan, vele kezd el beszélgetni, meg sem említve a tegnap este történteket. Azt reméli, ha nem beszél róla, hamarabb elfelejti, vagy meg nem történté teheti.
Az ebédszünet előtti utolsó órájuk a testnevelés, és mint mindig ma is az udvaron kezdik. Nana mint az iskola egyik legjobb sportolója, imádja a testnevelés órát. Így elsőként siet az udvarra, hogy kicsit bemelegítsen. Az óra gyorsan megy, és Nana is lelkesen végzi a feladatokat. Óra vége felé a levezetőköröket futják, amikor észreveszi a pályán focizó fiúkat. Megint a kettővel fölötte járó osztály az, akikkel tegnap is egyszerre volt órájuk. Elég hamar észreveszi Luhant is - aki ma ismét remek formában focizik - és barátnője bátyját is. Aki a kínai fiú osztálytársa. Amikor elsüvít mellette valaki, jelezve, hogy igencsak elbambult ismét rákapcsol. Amikor ismét az élen fut, magában elmosolyodik, úgy tűnik ez a nap sokkal jobb lesz. Egy kastély képe villan fel lelki szemei előtt, majd a tegnapi két lány, végül egy harmadik szőke lány. Egy picit megrázza a fejét, talán csak álmodott és most elevenednek benne fel az éjszakai képek. Ismét a két lányt látja, mire gyorsít. És nem véve észre egy nagyobb követ elesik abban. Amint feleszmél sajgó bokájához kap, páran akik mögötte futottak megállnak, hogy megnézzék mi történt.
-Minden rendben, unnie? – kérdezi aggódva Naomi.
-Persze – mosolyodik el Nana, és megmozgatja lábfejét – Csak kiment a bokám – sóhajtja. Barátnője körbe néz, hogy kitől kérhetne segítséget. A tanáruk már eltűnt, de a focipályán még pár felsőbb éves lézeng. Köztük bátyja, és Luhan így feléjük veszi az irányt. Nana csak sóhajtozva ül a földön, sajgó bokáját masszírozva és azon agyalva, hogy bátyja erről nem tudhat.

● ● ✘ ● ●

-Hyung, szia – vigyorog Jongin Taeminre, és letelepedik az asztalához. Pár perccel később Yixing is csatlakozik hozzájuk.
-Sziasztok – jelenik meg Jonghyun, Joonmyunnal karöltve – Taemin-ah, nem láttad a húgom? – vigyorog a fiatalabbra az asztal fölött.
-Ma még nem, azt mondta sok a dolga – sóhajt fel a fiú, és megkevergeti a levesét – Nem ültök le? – pillant fel az idősebbekre.
-De – mosolyog a legidősebb fiú, majd tekintetét a menza bejáratára szegezi. Épphogy leülne, amikor Minho jelenik meg az ajtóban, az oldalán Nanával, akit a derekánál ölelve támogat. Jonghyun ezt megpillantva felpattan a székéről és feléjük siet.
-Mi a fene történt? – kérdezi amikor odaér.
-Elestem tesin – sóhajtja a lány – És kiment a bokám. Az orvosiból meg ideküldtek jégért, meg hogy egyek valamit – panaszolja.
-Meg kell hagyni, hogy elég rendesen elvágódott a kislány – mondja Minho – Mázli, hogy ma tovább kint maradtunk. Így segítettem Nana-ahnak.
-Köszi Minho – mosolyog rá barátja – Innentől átveszem a kisasszonyt.
-Rendben. Most megyek, de vigyázzatok magatokra – mosolyog és elsiet.
Jonghyun húgával karöltve visszamegy, az asztalhoz ahol a négy fiú ül. Nana meglátva Jongint és Yixinget egy pillanatra megfeszül. Végül csak leül az asztalhoz és bámul maga elé, még bátyja hozz neki is ebédet.
-Minden rendben? – simít végig karján Taemin, mire a lány rá pillant.
-Persze – sóhajt – Csak megint rossz napom van – mosolyog a fiúra, aki egy puszit nyom homlokára. Amint megkapja az ebédjét néma csendben hozzálát, és csak hallgatja ahogy az öt fiú társalog. Egyikükön se veszi észre, hogy feszült lenne. Talán tényleg csak álmodta.
-Unnie – lép mellé Naomi – Végre. Minden rendben van? – kérdezi.
-Persze – mosolyog fel rá az idősebb – Ne aggódj Naomi-ah, kutyabajom. Leülsz?
-Áh, most nem, sietek – mosolyog. Valaki megköszörüli a háta mögött a torkát, mire a két lány oda fordul. Sehun az, az évfolyamtársuk. Naomi fülig pirul – hisz régóta tetszik neki a fiú – és gyorsan barátnőjére pillant.
-Beszélhetnénk? – szólal meg Sehun. Kérdését egyértelműen Nanamihoz intézve. Az asztalnál ülő öt fiú is rápillant – Négyszemközt.
-Öhm – Nanami a sajgóbokájára pillant – Persze, egy pillanat – sóhajtja. Leteszi az evőpálcikát és az asztalra támaszkodva feláll. Épphogy feláll, máris visszahuppanna, mire barátnője elkapja. Sehun észre véve, hogy a lánynak nehézkes a mozgás közelebb lép, és felé nyújtja a karját. Nana egy kicsit habozva ugyan, de elfogadja a segítséget és gyors köszönés után eltávozik Sehunnal, hogy kiderítse mit szeretne tőle a fiú. Sehun tekintve, hogy Nana igencsak nehézkesen közlekedik nem megy túl messzire. Csupán egy olyan helyre ahol nyugodtan beszélhetnek.
-Szóval miben segíthetek? – kérdezi miután Sehun leültette egy padra.
-A tegnapiról lenne szó – mondja Sehun, mire Nanában megáll az ütő – Arról, amit a lány mondott-
-Kérlek ne – nyögi Nana és felpillant a fiúra – Nem tudom ki volt az a lány. Meg hogy miért tűnt el, de-
-Csak hallgass meg, rendben? – ül le Sehun is – Utána néztem annak, amit mondott. Az élet fája. Főleg legendákat találtam, meg különböző népmeséket. Egy fáról, ami felelős az életért. Egy másik világról, meg tizenkét... őrzőről – motyogja.
-És ehhez mi hogy jövünk? – sóhajtja Nana – Ráadásul tizenhárman. Oppa, kérlek. Ez csak pár buta mese.
Sehun felsóhajt – A többiekkel is beszéltem. Kris hyung és a többi végzős még csak meg sem akart hallgatni. Kyungsoo hyung és Baekhyun hyung meg úgy csináltak mintha ott se lettek volna.
-A többiek? – sóhajtja Nana.
-Tao és Chanyeol meghallgatott. Bár ők is bizonytalannak tűntek. Jongin meg Jongdae meg csak kinevettek.
-Oppa, szerintem próbáld meg elfelejteni. Biztos csak valamelyik másik suli tanulói szórakoztak velünk – mosolyog a fiúra, már épp tápászkodna fel amikor mindkettőjük telefonja megcsörren. Nana ijedten rántja elő mobilját. Egy sms.
Sajnálom, hogy tegnap csak úgy eltűntem. Ma délután mindenre választ adok. A címet később küldöm – A Sors
Nana hitetlenkedve nyög fel, és telefonos kezét erőtlenül maga mellé ejti. Egy mobil képe kúszik látóterébe. Sehun telefonja az, amelynek kijelzőjén pontosan ugyanaz az üzenet áll, mint a sajátján.
-Szóval-? – kérdezi félve a fiú.

● ● ✘ ● ●

-El se hiszem – sóhajtja Nana, miközben Sehun a derekát fogva segíti az úton – Tuti csak mi vagyunk ilyen zakkantak, hogy oda megyünk.
-Szerintem a többiek is ott lesznek – húzza mosolyra száját a fiú – Kíváncsiak. Ha másért nem, ezért biztos ott lesznek.
-Legyen úgy – sóhajtja a lány. Nem sokkal később a megadott címre érkeznek, egyelőre úgy látva, hogy csak ők vannak ott – És most? Itt vagyunk, de semmi. Inkább menjünk haza.
-Képes lennél most haza menni? – kérdezi hitetlenkedve Sehun.
-Öhm. Igen? – pislog fel értetlenül a lány. Jobban megnézi a helyet. A város külső felében vannak, gazdag környék, de elég kihalt. Egy hatalmas háromemeletes villa előtt szobroznak, és nem tudják, mihez kezdjenek. Hirtelen kinyílik a kapu, mire mindketten kicsit összerezzenek.
-Bemenjünk? – kérdezi a fiú. Nana csak vállat von, jelezve, hogy innentől mindent a fiúra bíz. Sehun rövid gondolkozás után elindul a kapu felé. Épphogy átlépik a kaput, amaz bezárul. Ijedten tekintenek a zárt kapura, de beletörődve, hogy innen nincs visszaút az ajtó felé veszik az irányt. Mikor odaérnek, kinyílik az ajtó. Bentről beszélgetés hallatszik, így a hang irányába indulnak. Egy tágas, nappali szerű szobából szűrődik ki a hang. Meglepődve torpannak meg amikor tizenegy társukat megpillantják, valamint az ablak előtt a tegnapi lányt.
-Örülök, hogy ti is eljöttetek – fordul feléjük. A tizenegy fiú ekkor veszi észre, a két utolsóként érkezőt. Joonmyun azonnal felpattan a kanapéról, és segít Sehunnak és Nanaminak helyet foglalni.
-Mind itt vagyunk – szólal meg Chanyeol, aki eddig egy poharat szorongatott a falnak támaszkodva – Szóval ki vele. Miért vagyunk itt?
-Elsősorban áruld el a neved – szólal meg Nana – Az igazit.
A lány elmosolyodik – Az emberek sokféleképpen hívnak. Sors, Végzet, Jövő. Az igazi nevem Woo Dorina, de jobban szeretem ha Rinának hívnak. Örvendek a találkozásnak – hajol meg.
-Viccelsz, ugye? – nyögi Nana, és hátradől a kanapén.
Rina felsóhajt és az ablak felé fordul – Nem szórakozok. Ezt már tegnap is említettem.
-Térjünk a lényegre – mondja Jongin a fotelből, amiben ül.
-Az élet fája – kezdi Rina.
-Amit a tizenkét őrző vigyáz – mondja Sehun.
-Látom legalább egy valakit érdekel – mosolyog a lány – Mit tudsz még, Sehun?
A fiú ledöbben – Ho-honnan tudod? – kérdezi, majd lenyeli a torkában lévő gombócot – Hát igazából a legtöbb amit találtam csak legenda. Tizenkét őrző. Tizenkét erő – sóhajtja, lehunyja szemeit, és orrnyergét masszírozza, hogy felelevenítse az este olvasottak lényegét – Egy másik világ. És valami felsőbb halatom – elneveti magát – Ami rábízta a fa védelmét a tizenkét őrzőre. Nagyjából ennyi a lényeg. Az hiszem.
-Egy-két részlet kimaradt. De a lényeg tényleg ennyi – mondja Rina.
-Ez mind szép és jó – pillant körbe Tao – De hogy jövünk mi ehhez?
-Ti a tizenkét őrző leszármazottjai vagytok – mondja Rina – És azért vagyok itt, hogy a segítségeteket kérjem.
-Na álljon meg a menet – pattan fel Baekhyun és a lány felé indul, de amikor Rina rápillant megdermed – Ühm – köszörüli meg a torkát – Miféle segítség?
-A felsőbb hatalom, ahogy Sehun mondta, eltűnt. Segítsetek nekem.
-Felsőbb hatalom? – vonja kérdőn össze szemöldökeit Nana.
-Igazából hárman vannak – mondja Rina – A múlt, a jelen, és a jövő. A testvéreim eltűntek – sóhajtja a lány.
-Nem lehet, hogy csak pihennek? – kérdezi mosolyogva Chanyeol. Egyelőre nem akar hinni a fülének.
-Ha erről lenne szó, tudnék róla – fújtat dühösen Rina – Valaki elkapta őket, és-
-Na jó ez nekem túl sok – szólal meg először a nap folyamán Kris – Már bocs, kis szívem, de ezt a szöveget én nem veszem be. És ha bánod, ha nem, most elmegyek – indul el a kijárat felé – Jöttök? – pillant körbe. Mindannyian tanácstalanul bámulnak maguk elé. Először Nana mozdul, őt követi Joonmyun aki a lánynak segít. Szép lassan mind az ajtó felé indulnak. Rina csak felsóhajt és az ablakon bámul ki. Más eszközhöz kell folyamodnia. Kris már épp lenyomná a kilincset a bejárati ajtón, amikor a semmiből egyszer csak feltűnik előtte Rina.
-Ezt meg, hogy? – értetlenkedik a szőke colos. Mindannyian hatalmasra tágult szemekkel bámulják a lányt, és trükköt sejtve forognak körbe tükröket és egyéb bűvész kellékeket keresgélve.
-Most már hisztek nekem? – jelenik meg a sor végén álló Luhan mellett, mire a kínai ugrik egyet ijedtében.
-Hogy a fenébe csinálod? – ámul Sehun.
-Mint mondtad, tizenkét erő – mosolyog Rina.
-De te...
-Mi adtuk az őseiteknek, hogy őrizhessék a fát. Kérlek titeket, hogy higgyetek nekem. És hogy segítsetek.
-Nem mehetnénk? – toppant egyet Nana idegesen. Mintha csak egy bűbáj múlt volna el, a tizenhárom fiatal megindul, hátra sem pillantva a rájuk csalódottan pislogó lányra.

● ● ✘ ● ●

-Na mi történt? –érdeklődik Sayuri, társa csalódott tekintetét látva.
-Semmi. Nem hisznek nekem. Pedig megmutattam nekik.
Sayuri csak felsóhajt, majd átkarolja társa vállát – Megmondtam, hogy a mai fiatalok mások. Ők nem hisznek az ilyesmiben. Még ha a saját szemükkel is látják.
-Akkor is. Mihez kezdek most? – sóhajtja bánatosan – Egyedül semmire nem megyek.
-Én itt vagyok – suttogja Sayuri, kicsit csalódottan.
-Tudom. De akkor se megyünk többre. Ha elkapták kettőjüket, minket is simán elkapnak.
-Nem lesz olyan könnyű – mondja Sayuri – Mi számítunk rájuk.
-Tényleg mi volt?
-Egy ideig követtek. De aztán egyszer csak eltűntek. Nem tudom, hogy sejtenek-e valamit, de óvatosnak kell lennünk.

Másnap estefelé a két lány a várost járja. Óvatosnak kell lenniük, és mozgásban maradniuk, ha nem akarnak bajba keveredni.
-Nocsak-nocsak, hát nem ismét találkozunk, Woo Rina? – vigyorog a szőke macskaszemű lány – Milyen kis ijedt valaki. Pedig nem kellene félned. Segíteni szeretnék – mosolyog – Megmutatom, hogy hol vannak a testvérkéid – kacag. Rina csak dühösen fújtat, és hagyja, hogy Sayuri visszafogja – Nem is hinnéd, hogy milyen könnyű volt őket elkapni. Igazán mókás volt. Azt hittem erősebbek. De nagyon megleptek, egy egyszerű gyerektől nehezebb elvenni a cukorkát. Oh, csak nem ő a híres kis testőröd? Hallottam ám hírét, hogy neked még ilyen is jár. A nővérkéd, csak nem félt? Vagy ennyire gyámoltalannak tart, hogy egy halandó gyerek gondjaira bíz?
-Fogd be – köpi a szavakat Rina, és lerázza magáról Sayurit.
-Hupsz, felhergeltelek? Hidd el nem volt szándékomban – kacag – De olyan mókás lenne veled játszadozni egy kicsit. Te is szeretsz játszadozni, igaz? Hát mutasd, mit tudsz – húzza gúnyos mosolyra vérvörös ajkait. Igyekszik szétválasztani a két lányt, és hamar Sayuri mögé kerül, akit egy jól irányzott ütéssel a földre küld – Most ki fog megvédeni? – neveti, és közelebb araszol a lányhoz. Amikor elég közel kerül hozzá, egy jól irányzott rúgással a bordáit támadja meg. Rina a hirtelen jött éles fájdalomra még levegőt is elfelejt venni. Szúr az oldala, és a fájdalom miatt nem tud a képességeire koncentrálni. Alábecsülte a nőt. Pedig számíthatott volna rá, hisz testvéreit is sikerült kicseleznie.
Mégis mit képzeltem? – gondolja. Az újabb bordáit érő ütéstől a földre zuhan, és keservesen felordít.
-Ordíts csak édesem – fogja ujjai közé arcát a nő – Úgyse hallja senki, az égvilágon.
Csak egy kicsi kellene, egy kicsi, hogy eltűnjünk innen – szemeibe könnyek gyűlnek, ahogy eszméletlen társára pillant – Sayuri-ah, sajnálom. Kérlek, bocsáss meg – gördül végig egy könnycsepp az arcán. Lehunyja szemeit, és átadja magát a fájdalomnak. Hirtelen eltűnnek az ujjak az arcáról, de csak arra gondol, hogy elvesztette az eszméletét.

-Hé, minden oké? – érinti meg valaki az arcát. Egy férfi az. Vagy legalábbis egy fiú. Keservesen nyög egyet.
-Unnie – hallja meg Sayuri távoli hangját is. Remek, meghaltunk – gondolja, és keserű mosolyra húzza ajakait – Unnie hallasz? Mid fáj?
-A bordáim – sóhajt fel – Tényleg ilyen a túlvilág? Valahogy örültem, hogy eddig elkerültem.
-Yah! – kiált fel Sayuri – Nem haltál meg, és ne is tervezz nekem meghalni. Hallod? – meleg kezeket érez meg a derekán, és hogy valaki talpra állítja.
-Sajnálom, kicsi Sayuri – mosolyog, de szemeit továbbra se nyitja ki.
-Minden rendben lesz vele? – kérdezi óvatosan Luhan.
-Igen – mosolyog Sayuri, társát támasztva, aki végül mégis elvesztette az eszméletét – Köszönöm, hogy segítettetek – néz végig a társaságon – A nevem Lee Sayuri. Örvendek.
-Igaz, amit mondott? – bök fejével az eszméletlen lány felé Nana.
-Igen – mosolyog Sayuri – Tudom, hogy ez nektek hihetetlen. De kérlek, higgyetek neki. Most mennünk kell, még el kell látnom a sérüléseit.
-Rendben – mosolyog rá Luhan – Vigyázzatok magatokra.
-Úgy lesz – megfordul és óvatosan társát támogatva elindul. Mind a tizenhárman őket nézik. Kíváncsiak, és ott ég bennük a vágy, hogy tegyenek valami jelentőset. De egyikük sem mozdul – Oh, jut eszembe – torpan meg Sayuri – Ha meggondolnátok magatokat, két nap múlva várunk titeket.
Sehun már épp megszólalna, amikor Sayuri folytatja – Ha eljöttök, egy levél vár titeket az asztalaitokon. Azon rajta van minden. A cím, és egy papír a szülőnek – kuncog – Tudom, hogy milyenek. Hát vigyázzatok magatokra. Remélem, még látjuk egymást – int és tovább megy. Nem sokkal később végleg eltűnnek. A tizenhárom hátra maradt pedig csak értetlenül mered maga elé. Mihez kezdjenek?