Hétfő
kora reggel, a nép épphogy felkelt. A legtöbb ember még lustán az ágyában
forgolódik. Két lány lépdel a kihalt utcán. Mindketten idegesek, bár ez inkább
az eredménytelen keresésnek betudható, mint a néptelen utca látványának.
-Hogyan tovább? – kérdezi a fiatalabb, és leül egy padra. Felnéz az út túloldalán álló hatalmas épületre és nagyot sóhajt.
-Nem tudom – lép elé az idősebb, majd ő is az iskolára függeszti a tekintetét – De azt hiszem, tudom kik fognak segíteni.
-Mármint...?
-Összeszedjük őket – sóhajtja a lány, és helyet foglal a padon.
-Unnie, nem akarok ünneprontó lenni. De ez a generáció teljesen más. Miből gondolod, hogy ismerik az őseik legendáját? És főleg azt, hogy használni is tudják, amijük van.
-Nem kell tudniuk – sóhajt fel – Majd én megmutatom nekik.
-Hogyan tovább? – kérdezi a fiatalabb, és leül egy padra. Felnéz az út túloldalán álló hatalmas épületre és nagyot sóhajt.
-Nem tudom – lép elé az idősebb, majd ő is az iskolára függeszti a tekintetét – De azt hiszem, tudom kik fognak segíteni.
-Mármint...?
-Összeszedjük őket – sóhajtja a lány, és helyet foglal a padon.
-Unnie, nem akarok ünneprontó lenni. De ez a generáció teljesen más. Miből gondolod, hogy ismerik az őseik legendáját? És főleg azt, hogy használni is tudják, amijük van.
-Nem kell tudniuk – sóhajt fel – Majd én megmutatom nekik.
● ● ✘ ● ●
-Jó
reggelt – lép a terembe a tanárnő.
-Jó reggelt, tanárnő – hajt fejet az osztály. A nő rájuk mosolyog, majd az asztalhoz lépve, helyet foglal, hogy felolvassa a névsort.
-Kim Jongin? – kérdezi a nő. A fiú meg se hallotta, csak az ablakon bámul ki. Furcsa érzése van, azóta hogy kinyitotta reggel a szemeit – Kim Jongin?
Végre feleszmél, és értetlenkedve néz a tanárnőre – Jelen – mondja és tekintetét újra az égre szegezi. Valami nem stimmel. És nem is sejti, hogy nincs egyedül ezzel a gondolattal. Egy teremmel arrébb, a párhuzamos osztályban, Oh Sehun is hasonlóan érez. Az amúgy is csendes fiú, meredten bámul füzetére, és egyszerűen képtelen meghallani a tanár magyarázatát. Nincsenek egyedül. Rajuk kívül még tizenegy ember bámul maga elé, és gondolkozik azon, miben különbözik ez a nap a többitől. Kim Nanami, az iskola egyik élsportolója. Most rosszul létre hivatkozva ül le a focipálya melletti lelátóra. Olyan érzése van, mintha figyelnék. Föltekint, és mintha messze az iskola kerítésén kívül egy lányt látna. De mire kivehetné az alakot, az eltűnik, mint a kámfor. Talán csak képzelődök – hunyja le szemeit. Már egészen hozzá szokott a furcsa jelenségekhez, melyek kislány kora óta övezték. Soha nem tulajdonított nekik nagyobb jelentőséget. Deja vu – bizonygatta magának minden egyes alkalommal. Mással is megesik, és mások se csinálnak belőle nagy ügyet. Egy labda süvit el feje mellett, mire felpattannak szemei. A fölötte kettővel járó, kínai diák LuHan mosolyog rá, bocsánatkérően. Tényleg nem az én napom. Talán fel se kellett volna ma kelnem – gondolja a fiú, miután majdnem fejbe rúgta a lányt. Még egyszer bocsánatkérően rámosolyog, majd visszamegy az osztálytársaihoz, és inkább beáll a kapuba. Kim Minseok unottan firkál valamit a könyve hátuljába. A reggeli nagy sietségben még az ebédjét is otthon felejtette. Fejét a padra fekteti és panaszosan felsóhajt, mire a mellette ülő szintén kínai, Zhang YiXing összeráncolja szemöldökeit, majd inkább az esti táncpróbára szánt koreográfiát futja át fejben újra és újra. Kim Joonmyun, az osztályelnök eközben a perceket számlálja vissza az órából, egyre inkább azt latolgatva, hogy mit is vág Wu YiFan, közismertebb nevén Kris fejéhez, amiért megint ellógta az első órát. Joonmyun már igazán megunta a másik fiú késedelmeit, főleg hogy gyakran őt küldte osztályfőnökük a másikhoz, számon kérni az igazolást és a késések/lógások okát. Eközben Kris a tetőn sétálgat, és nézi a párhuzamos osztály testnevelés óráját, ami a fiúknak a fociból áll, a lányoknak pedig valami kis tornagyakorlatból. Huang Zitao, az iskola sport királya, a tornateremben piheg, a szokásos reggeli bemelegítés után. Ma sokkal hamarabb kifáradt, és ez bosszantja. Reggel is arra kelt, hogy kis híján kiesett az ágyából. Most meg még ez is. Park Chanyeol, az örök jókedvű srác, unott fejjel hallgatja a fizika rejtelmeit. A máskor mindenen nevetni képes fiú, most meg se hallja a pösze tanár nevetséges hangját. Sejtelmei szerint ballábbal kelt ma fel, ami nála ritka. És legtöbb esetben még ezen is jót nevetne. De nem ma. Kim Jongdae, szintén unottan hallgatja a fizika órát. Olykor-olykor rövid pillantást vetve barátjára, aki mintha maga is karót nyelt volna ma. Do Kyungsoo a szerény és visszahúzódó srác, tanácstalanul pislog maga elé, amikor az énektanár kitalálta, hogy ma végre a fiúkat is éneklésre bírja. Persze, ezzel Kyungsoonak nem lenne nagyobb baja, ha az osztálytársai nem bámulnának rá olyan fura szemekkel. Amúgy is furcsán indult ez a mai nap, már reggel érezte, hogy inkább otthon kellett volna maradnia. De Byun Baekhyun a fiú legjobb barátja, addig-addig könyörgött neki a reggel, még rá nem vette, hogy ma ne jelentsen beteget.
-Jó reggelt, tanárnő – hajt fejet az osztály. A nő rájuk mosolyog, majd az asztalhoz lépve, helyet foglal, hogy felolvassa a névsort.
-Kim Jongin? – kérdezi a nő. A fiú meg se hallotta, csak az ablakon bámul ki. Furcsa érzése van, azóta hogy kinyitotta reggel a szemeit – Kim Jongin?
Végre feleszmél, és értetlenkedve néz a tanárnőre – Jelen – mondja és tekintetét újra az égre szegezi. Valami nem stimmel. És nem is sejti, hogy nincs egyedül ezzel a gondolattal. Egy teremmel arrébb, a párhuzamos osztályban, Oh Sehun is hasonlóan érez. Az amúgy is csendes fiú, meredten bámul füzetére, és egyszerűen képtelen meghallani a tanár magyarázatát. Nincsenek egyedül. Rajuk kívül még tizenegy ember bámul maga elé, és gondolkozik azon, miben különbözik ez a nap a többitől. Kim Nanami, az iskola egyik élsportolója. Most rosszul létre hivatkozva ül le a focipálya melletti lelátóra. Olyan érzése van, mintha figyelnék. Föltekint, és mintha messze az iskola kerítésén kívül egy lányt látna. De mire kivehetné az alakot, az eltűnik, mint a kámfor. Talán csak képzelődök – hunyja le szemeit. Már egészen hozzá szokott a furcsa jelenségekhez, melyek kislány kora óta övezték. Soha nem tulajdonított nekik nagyobb jelentőséget. Deja vu – bizonygatta magának minden egyes alkalommal. Mással is megesik, és mások se csinálnak belőle nagy ügyet. Egy labda süvit el feje mellett, mire felpattannak szemei. A fölötte kettővel járó, kínai diák LuHan mosolyog rá, bocsánatkérően. Tényleg nem az én napom. Talán fel se kellett volna ma kelnem – gondolja a fiú, miután majdnem fejbe rúgta a lányt. Még egyszer bocsánatkérően rámosolyog, majd visszamegy az osztálytársaihoz, és inkább beáll a kapuba. Kim Minseok unottan firkál valamit a könyve hátuljába. A reggeli nagy sietségben még az ebédjét is otthon felejtette. Fejét a padra fekteti és panaszosan felsóhajt, mire a mellette ülő szintén kínai, Zhang YiXing összeráncolja szemöldökeit, majd inkább az esti táncpróbára szánt koreográfiát futja át fejben újra és újra. Kim Joonmyun, az osztályelnök eközben a perceket számlálja vissza az órából, egyre inkább azt latolgatva, hogy mit is vág Wu YiFan, közismertebb nevén Kris fejéhez, amiért megint ellógta az első órát. Joonmyun már igazán megunta a másik fiú késedelmeit, főleg hogy gyakran őt küldte osztályfőnökük a másikhoz, számon kérni az igazolást és a késések/lógások okát. Eközben Kris a tetőn sétálgat, és nézi a párhuzamos osztály testnevelés óráját, ami a fiúknak a fociból áll, a lányoknak pedig valami kis tornagyakorlatból. Huang Zitao, az iskola sport királya, a tornateremben piheg, a szokásos reggeli bemelegítés után. Ma sokkal hamarabb kifáradt, és ez bosszantja. Reggel is arra kelt, hogy kis híján kiesett az ágyából. Most meg még ez is. Park Chanyeol, az örök jókedvű srác, unott fejjel hallgatja a fizika rejtelmeit. A máskor mindenen nevetni képes fiú, most meg se hallja a pösze tanár nevetséges hangját. Sejtelmei szerint ballábbal kelt ma fel, ami nála ritka. És legtöbb esetben még ezen is jót nevetne. De nem ma. Kim Jongdae, szintén unottan hallgatja a fizika órát. Olykor-olykor rövid pillantást vetve barátjára, aki mintha maga is karót nyelt volna ma. Do Kyungsoo a szerény és visszahúzódó srác, tanácstalanul pislog maga elé, amikor az énektanár kitalálta, hogy ma végre a fiúkat is éneklésre bírja. Persze, ezzel Kyungsoonak nem lenne nagyobb baja, ha az osztálytársai nem bámulnának rá olyan fura szemekkel. Amúgy is furcsán indult ez a mai nap, már reggel érezte, hogy inkább otthon kellett volna maradnia. De Byun Baekhyun a fiú legjobb barátja, addig-addig könyörgött neki a reggel, még rá nem vette, hogy ma ne jelentsen beteget.
És
tizenhármuk közül még egyikük se sejti igazán, hogy a nap folyamán mi is vár
még rájuk...
● ● ✘ ● ●
Az
idősebb lány egy hatalmas iskola előtt áll, meredten bámulja a focipályán
játszó fiúkat, és a körbe rohangáló lányokat.
-Meg is van – teszi hirtelen vállára a kezét a fiatalabb, ezzel kiszakítva a lányt gondolatai közül.
-Mind megvannak? – kérdezi szemeit a fiatalabbra emelve. Mosolyogva bólint, és átnyújt pár papírlapot a lánynak.
-Ezek alapján rájuk találsz – sóhajt fel – De azért mit ne mondjak, nem könnyű manapság megszerezni egy tucat ember adatait.
-Valami érdekes? – vonja fel egyik szemöldökét az idősebb, miközben a lapokat olvassa.
-Átlagos diákok. Sportolnak. Jó tanulók.
-Rendben – indul el. Csendben ballagnak, egyikőjük mindenre odafigyelve, még a másik minden figyelmét a papírlapoknak szenteli. Hirtelen süvit el valami az orra előtt, mire felkapja a fejét, és előbb a tárgy felé tekint, majd amint meglepődve észleli, hogy az nem más mint egy nyílvessző, a másik irányba tekint. Keresve a tettest. Még megpillant egy szőke, macskaszemű lányt, aki oda int neki, majd mintha mi sem történt volna, eltűnik. Eltátja száját, majd a fiatalabb kezében lévő papír kezdi figyelni. Sayuri kissé ijedten nyújtja azt át társának.
-Meg is van – teszi hirtelen vállára a kezét a fiatalabb, ezzel kiszakítva a lányt gondolatai közül.
-Mind megvannak? – kérdezi szemeit a fiatalabbra emelve. Mosolyogva bólint, és átnyújt pár papírlapot a lánynak.
-Ezek alapján rájuk találsz – sóhajt fel – De azért mit ne mondjak, nem könnyű manapság megszerezni egy tucat ember adatait.
-Valami érdekes? – vonja fel egyik szemöldökét az idősebb, miközben a lapokat olvassa.
-Átlagos diákok. Sportolnak. Jó tanulók.
-Rendben – indul el. Csendben ballagnak, egyikőjük mindenre odafigyelve, még a másik minden figyelmét a papírlapoknak szenteli. Hirtelen süvit el valami az orra előtt, mire felkapja a fejét, és előbb a tárgy felé tekint, majd amint meglepődve észleli, hogy az nem más mint egy nyílvessző, a másik irányba tekint. Keresve a tettest. Még megpillant egy szőke, macskaszemű lányt, aki oda int neki, majd mintha mi sem történt volna, eltűnik. Eltátja száját, majd a fiatalabb kezében lévő papír kezdi figyelni. Sayuri kissé ijedten nyújtja azt át társának.
„A vadászat megkezdődött. Te vagy a
következő! Indulhat a háború, Woo Rina?”
Meghökkenve
pislog, és hirtelen sok dolog értelmet nyer szemében. Rosszabb mint amire
számított…
● ● ✘ ● ●
Iskola
után a legtöbb diák hazamegy tanulni, vagy edzésre megy, esetleg barátaival
találkozik. Nem kivétel ez alól Kim Jongin sem, aki már alig várta, hogy vége
legyen a hosszú iskolai tanításnak és ő a tornaterembe mehessen társaival
gyakorolni.
-Sziasztok – lép be immár vigyorogva a terembe, ahol már két idősebb társa várja. YiXing épp az iskolai ingét hajtogatja össze, hogy utána a táskájába dobja. Taemin pedig szokásához híven a magnóval játszik, igényeinek megfelelő dalt keresve, amit eddig még nem lelt meg. Jongin is mint társai leveti az egyenruhát, pár kényelmesebb darabra váltva őket. Majd izgatottan figyeli, hogy mivel készült mára a legidősebb.
Talán fél órája gyakorolhattak, amikor kopogtak és a résnyire nyitott ajtóban Kim Jonghyun nem jelent meg. Taemin vigyorogva integetett barátjának, aki egyben YiXing évfolyamtársa is.
-Hello fiúk – lép a terembe, és nyitva hagyja az ajtót – Gondoltam megnézem, mit csináltok.
-Valld be, hogy csak unatkoztál, hyung – forgatja meg szemeit Taemin mosolyogva. Közben olykor-olykor az ajtó felé tekintve, ami nem kerülte el a legidősebb – és a legfiatalabb – figyelmét sem.
-Vársz valakit, Taemin-ah? – böki oldalba társát Jonghyun és helyet foglal közöttük.
-Nem, dehogy – erőltet mosolyt magára. Ám amikor lépteket hall, izgatottan kapja fel fejét.
-Hello fiúk – mosolyog Joonmyun, mire a bent lévők illedelmesen köszönnek – Hyung, nem felejtettél el valamit? – tekint barátjára, aki csak vállat von.
-Minnie-ahnak hoztam valamit, a többi ráér. Inkább gyere be te is.
Vidáman beszélget a kiscsapat, mikor hangos – futó – léptek zaja rázza fel a folyosó csendjét.
-O-oppa – lihegi az ajtóban álló lány, és mikor észreveszi, hogy nincsenek egyedül, illedelmesen meghajol.
-Nana-ah gyere be – vigyorog rá Jonghyun. Aprót bólintva az öt fiú felé indul, majd egy pillanatra megtorpanva leereszkedik közéjük. Taemin egyből közelebb húzódik hozzá, és óvatosan a lány kezéért nyúl. Aki csak rámosolyog és egy gyors puszit nyom a fiú arcára.
-Szóval ezért kellett ide rohannom? – sóhajt fel a lány, közelebb fészkelve magát a legidősebb fiúhoz és a mellkasára csap párat – Én meg azt hittem meghaltál.
-Jól van, inkább örülj – int fejével Taemin felé.
-Sziasztok – lép be immár vigyorogva a terembe, ahol már két idősebb társa várja. YiXing épp az iskolai ingét hajtogatja össze, hogy utána a táskájába dobja. Taemin pedig szokásához híven a magnóval játszik, igényeinek megfelelő dalt keresve, amit eddig még nem lelt meg. Jongin is mint társai leveti az egyenruhát, pár kényelmesebb darabra váltva őket. Majd izgatottan figyeli, hogy mivel készült mára a legidősebb.
Talán fél órája gyakorolhattak, amikor kopogtak és a résnyire nyitott ajtóban Kim Jonghyun nem jelent meg. Taemin vigyorogva integetett barátjának, aki egyben YiXing évfolyamtársa is.
-Hello fiúk – lép a terembe, és nyitva hagyja az ajtót – Gondoltam megnézem, mit csináltok.
-Valld be, hogy csak unatkoztál, hyung – forgatja meg szemeit Taemin mosolyogva. Közben olykor-olykor az ajtó felé tekintve, ami nem kerülte el a legidősebb – és a legfiatalabb – figyelmét sem.
-Vársz valakit, Taemin-ah? – böki oldalba társát Jonghyun és helyet foglal közöttük.
-Nem, dehogy – erőltet mosolyt magára. Ám amikor lépteket hall, izgatottan kapja fel fejét.
-Hello fiúk – mosolyog Joonmyun, mire a bent lévők illedelmesen köszönnek – Hyung, nem felejtettél el valamit? – tekint barátjára, aki csak vállat von.
-Minnie-ahnak hoztam valamit, a többi ráér. Inkább gyere be te is.
Vidáman beszélget a kiscsapat, mikor hangos – futó – léptek zaja rázza fel a folyosó csendjét.
-O-oppa – lihegi az ajtóban álló lány, és mikor észreveszi, hogy nincsenek egyedül, illedelmesen meghajol.
-Nana-ah gyere be – vigyorog rá Jonghyun. Aprót bólintva az öt fiú felé indul, majd egy pillanatra megtorpanva leereszkedik közéjük. Taemin egyből közelebb húzódik hozzá, és óvatosan a lány kezéért nyúl. Aki csak rámosolyog és egy gyors puszit nyom a fiú arcára.
-Szóval ezért kellett ide rohannom? – sóhajt fel a lány, közelebb fészkelve magát a legidősebb fiúhoz és a mellkasára csap párat – Én meg azt hittem meghaltál.
-Jól van, inkább örülj – int fejével Taemin felé.
-Nem
is tudtam, hogy együtt vagytok – szólal meg Jongin, amikor pár percre egyedül
marad Taeminnel.
-Lassan három hónapja.
-Mennyi? – kiált fel a fiatalabb, mire az idősebb csak elneveti magát.
-A szünet alatt történt. Látod, mostanában nem láttuk egymást.
-De szólhattál volna, vagy mi – tekintetét a lányra emeli. Csinos, és sportos, de soha nem nézett rá úgy mint egy lányra. Talán mert a lány eddig nem nagyon randizgatott, inkább sportolt és tanult. Furcsa volt így látnia az évfolyamtársát. Akit ha csak látásból is, de pár éve ismert már – Soha nem hittem volna róla.
-Mit is? – vigyorog rá Taemin. De a kérdés megválaszolatlan marad, mert a többiek újra melléjük huppannak.
-Szóval, elmondod miért is jöttem valójában? – pislog bátyja felé a lány.
-Miről beszélsz? – nevet fel erőltetetten a legidősebb fiú.
-Joonmyun oppa, te tudod? – fordul az említett felé érdeklődve, mire amaz csak vállat von – Jongie oppa, ne szórakozz. Mennem kellene lassan, még edzésem van.
-Mondom, hogy semmi... Csak. Mi lenne ha eljönnél velem a szalagavatóra? – mosolyog a lányra édesen. Nana csak megforgatja szemeit, és feláll.
-Sajnálom oppa. De nem, kérd meg valamelyik osztálytársad – mosolyog.
-De már mindenkinek van párja.
-Neked miért nincs? Amúgy is mit görcsölsz? Ez a lányok dolga – sóhajtja – Sziasztok – hajol meg, és még ad egy gyors csókot párjának – És ha adhatok egy tanácsot kérdezd meg Naomit, talán elmegy veled. Vagy nem, attól függ – von vállat, és kilibben a teremből.
-Aish – borzolja fel a haját a fiú – Taemin-ah, beszélj vele.
-Sajnálom, hyung. De nem szeretném, ha a barátnőm kétes alakokkal lógna – röhögi el magát, mire az idősebb erősen a bordái közé könyököl.
-Lassan három hónapja.
-Mennyi? – kiált fel a fiatalabb, mire az idősebb csak elneveti magát.
-A szünet alatt történt. Látod, mostanában nem láttuk egymást.
-De szólhattál volna, vagy mi – tekintetét a lányra emeli. Csinos, és sportos, de soha nem nézett rá úgy mint egy lányra. Talán mert a lány eddig nem nagyon randizgatott, inkább sportolt és tanult. Furcsa volt így látnia az évfolyamtársát. Akit ha csak látásból is, de pár éve ismert már – Soha nem hittem volna róla.
-Mit is? – vigyorog rá Taemin. De a kérdés megválaszolatlan marad, mert a többiek újra melléjük huppannak.
-Szóval, elmondod miért is jöttem valójában? – pislog bátyja felé a lány.
-Miről beszélsz? – nevet fel erőltetetten a legidősebb fiú.
-Joonmyun oppa, te tudod? – fordul az említett felé érdeklődve, mire amaz csak vállat von – Jongie oppa, ne szórakozz. Mennem kellene lassan, még edzésem van.
-Mondom, hogy semmi... Csak. Mi lenne ha eljönnél velem a szalagavatóra? – mosolyog a lányra édesen. Nana csak megforgatja szemeit, és feláll.
-Sajnálom oppa. De nem, kérd meg valamelyik osztálytársad – mosolyog.
-De már mindenkinek van párja.
-Neked miért nincs? Amúgy is mit görcsölsz? Ez a lányok dolga – sóhajtja – Sziasztok – hajol meg, és még ad egy gyors csókot párjának – És ha adhatok egy tanácsot kérdezd meg Naomit, talán elmegy veled. Vagy nem, attól függ – von vállat, és kilibben a teremből.
-Aish – borzolja fel a haját a fiú – Taemin-ah, beszélj vele.
-Sajnálom, hyung. De nem szeretném, ha a barátnőm kétes alakokkal lógna – röhögi el magát, mire az idősebb erősen a bordái közé könyököl.
● ● ✘ ● ●
-Viszlát
– hajol meg Nana, aztán futólépésben indul haza felé. Már fél úton jár amikor
ismerős pityegésre lesz figyelmes. Megáll és előhúzza mobilját. Egy sms.
Elgondolkodva azon, hogy vajon ki lehet, feloldja a telefont és meglepődve
észleli, hogy barátnője az.
Gyere a kávézóba! Sürgős~ Naomi
-Vajon mi lehet olyan sürgős? – sóhajtja a lány, és visszadugja a táskájába a telefont. Nem is sejti, hogy mi vár rá, mikor odaér. A tizenkét fiú is hasonló üzenetet kapott. Persze mindannyian más feladótól, egyikük sem sejtve, hogy nem is az vár rájuk aki „meghívta” őket. Nana belépve a kávézóba barátnőjét keresi. Nem látja ezért a pultoshoz lép, és megkérdezi, hogy nem látta-e a lányt.
-A hetes karaoke szoba – mondja a srác egy papírlapot felolvasva. Nana csak felsóhajt és megköszönve a segítséget az említett szoba felé indul. Az ajtó előtt egy pillanatra megtorpan, majd kopogás nélkül lép a terembe, de egyből le is fagy amikor barátnője helyett egy fiút pillant meg.
-Oppa? – kérdezi értetlenül és kinyitva az ajtót a táblácskára pillant. A szám rendben van, de mit keres itt Joonmyun? Talán Naomi és Jonghyun eszelt ki valamit?
-Nana-ah, mit keresel itt? – kérdezi a fiú, felállva ültéből.
-Naomi ide hívott – mondja beljebb merészkedve – És a pultnál ezt a szobát mondták.
-Furcsa – mondja Joonmyun, visszaülve a helyére – Engem meg Kris hívott ide. Vagy...? Oh, nem ülsz le? – mosolyog a lányra, aki csak mosolyogva helyet foglal. Ahogy beszélgetni kezdnek, el is felejtik miért jöttek. Ám egyszer csak kopogást hallanak és egy fiú lép a terembe.
-Bo-bocsánat – dadogja és meghajol. Majd ő is akárcsak Nana az ajtóra pillant – Ez furcsa – dünnyögi és már épp fordulna ki amikor Joonmyun felpattan.
-Miért nem csatlakozol hozzánk Baekhyun-ah? – mosolyog a fiúra kedvesen – Szerintem te is szeretnéd tudni, mi folyik itt, ahogy mi is.
A megszeppent fiú bólint egyet és letelepedik a lány mellé. Egymásra pillantanak és félénken elmosolyodnak.
-Byun Baekhyun – mosolyog a fiú, és kezét nyújtja a lánynak.
-Ühm – bólint a lány – Tudom. Taemin évfolyamtársa vagy – mosolyog – Kim Nanami.
-A suli élsportolója – mosolyodik el szélesebben a fiú. Nem telik sok időbe és újabb fiú fut be, ezúttal Luhan személyében.
-Minho, te gyök- Oh – amint meglátja az asztalnál ülő hármast el is felejti amit mondani akart.
A lány elgondolkozik – Minho oppa, a bátyámmal együtt moziba ment.
Luhan összeráncolja a szemöldökét, és elgondolkodik. Még fel se dolgozták agytekervényei, amikor újabb ember lép a terembe. Chanyeol hatalmasra tágult szemekkel bámul körbe és gondolkozik.
Épphogy csak helyet foglal a két fiú, és nem sokára tizenketten ücsörögnek a szobában. Legtöbben szótlanul figyelve, vagy egymással beszélgetve.
-Mi a fene folyik itt? – kérdezi Nanami. A falon függő órára tekint, ami fél nyolcat mutat. Tehát már otthon kellene lennie, és ezt a pont ekkor megszólaló telefonja is tökéletesen jelzi – Igen? – szól bele félve a telefonba.
-Hol vagy Nana-ah? – érkezik a kérdés a vonal túlsó végéről. Bátyja egyáltalán nem dühös, inkább aggódó, ami mégis jobban megrémiszti a lányt.
-Öhm, közbe jött valami oppa – sóhajtja a lány – De nem sokára indulok.
-Siess, mert a herceged már vár – neveti a fiú, mire a háttérben valaki mintha fejbe csapná, amire csak hangos röhögés a válasz.
-Mindjárt indulok. Várjatok meg – sóhajt fel. Lehunyja szemeit, és megmasszírozza orrnyergét. Ideges – Most leteszem. Szia – sóhajtja.
-Örülök, hogy mind eljöttetek – szólal meg hirtelen egy női hang, mire mindannyian abba az irányba kapják fejüket – Majdnem mind – sóhajt fel a lány, és az ajtóra pillant. Ami egy kisebb légáramlatnak köszönhetően kinyílik, és az előtte szobrozó Kris is beesik végül – Örvendek – mosolyog a lány.
-Mi folyik itt? – találja meg elsőként a hangját Chanyeol – Ki vagy te? És miért vagyunk mi itt?
-Nyilván azt hiszitek, hogy a véletlen műve, hogy mind itt vagytok – mondja a lány. Kedves arcán halovány mosoly ragyog és kissé csintalanul csillannak meg íriszei – Hogy a Sors hozott titeket össze? – feláll a fotelból ahol eddig ült, és közelebb lép hozzájuk – Üdv, a nevem Sors! – hajol meg színpadiasan.
-Te most szórakozol? – pattan fel ülőhelyéről Nana, és villámló szemekkel a lányra mered.
-Tévedsz Nanami-ah – mondja a lány – Nagyon is komoly ügy miatt vagytok itt – visszaül a fotelbe és egy pillanatra elgondolkozik – Hallottatok már az élet fájáról? – kérdezi, mire a válasz tizenhárom értetlen tekintet – Sayurinak igaza volt – jegyzi meg, inkább csak magának. Felsóhajt és már épp kezdene bele, amikor kivágódik az ajtó és egy újabb lány lép be rajta.
-Unnie, mennünk kell! – idegesnek tűnik, mire társa azonnal felpattan a helyéről és kérdőn pillant rá – Itt vannak – tátogja, de a közelben álló Sehun még így is meghallja. A lány szemei nagyra tágulnak és a tizenhárom értetlenül pislogó fiatalra néz.
-Sajnos most mennem kell. De nem sokára látjuk még egymást – mondja, majd az ajtó felé robog karon ragadva társát. Ahelyett azonban, hogy a kijárat felé venné az irányt, az ellenkező irányban lévő mosdó felé lohol. Nanami ezt észre is veszi és felpattan, hogy a két lány után eredjen. A tizenkét fiú is kíváncsian követi a mosdó elé, majd egy pillanatra megtorpannak és a lányra néznek, aki gyorsan berobog a mellékhelyiségbe. Megnézi az összes fülkét, de a két lányt sehol sem találja. Az egyetlen ablak pedig túl pici, és túl magasan van ahhoz, hogy ott valaki is távozhasson. Végül minden zegzugot végignézve kilép a helységből.
-Bent vannak? – kérdezi Chanyeol.
-Nem – mondja a lány – Senki nem volt bent.
A tizenkét fiú értetlenül mered az ajtóra. Hova tűnhetett a két lány? És vajon kik voltak? Mit akartak? És miért távoztak olyan sietősen? Végül mindannyian haza indulnak, jobbnak látva ha ezt most szépen kiheverik.
-Hazakísérlek, Nana-ah – lép a lány mellé Joonmyun, mire a lány csak hálásan rámosolyog.
Gyere a kávézóba! Sürgős~ Naomi
-Vajon mi lehet olyan sürgős? – sóhajtja a lány, és visszadugja a táskájába a telefont. Nem is sejti, hogy mi vár rá, mikor odaér. A tizenkét fiú is hasonló üzenetet kapott. Persze mindannyian más feladótól, egyikük sem sejtve, hogy nem is az vár rájuk aki „meghívta” őket. Nana belépve a kávézóba barátnőjét keresi. Nem látja ezért a pultoshoz lép, és megkérdezi, hogy nem látta-e a lányt.
-A hetes karaoke szoba – mondja a srác egy papírlapot felolvasva. Nana csak felsóhajt és megköszönve a segítséget az említett szoba felé indul. Az ajtó előtt egy pillanatra megtorpan, majd kopogás nélkül lép a terembe, de egyből le is fagy amikor barátnője helyett egy fiút pillant meg.
-Oppa? – kérdezi értetlenül és kinyitva az ajtót a táblácskára pillant. A szám rendben van, de mit keres itt Joonmyun? Talán Naomi és Jonghyun eszelt ki valamit?
-Nana-ah, mit keresel itt? – kérdezi a fiú, felállva ültéből.
-Naomi ide hívott – mondja beljebb merészkedve – És a pultnál ezt a szobát mondták.
-Furcsa – mondja Joonmyun, visszaülve a helyére – Engem meg Kris hívott ide. Vagy...? Oh, nem ülsz le? – mosolyog a lányra, aki csak mosolyogva helyet foglal. Ahogy beszélgetni kezdnek, el is felejtik miért jöttek. Ám egyszer csak kopogást hallanak és egy fiú lép a terembe.
-Bo-bocsánat – dadogja és meghajol. Majd ő is akárcsak Nana az ajtóra pillant – Ez furcsa – dünnyögi és már épp fordulna ki amikor Joonmyun felpattan.
-Miért nem csatlakozol hozzánk Baekhyun-ah? – mosolyog a fiúra kedvesen – Szerintem te is szeretnéd tudni, mi folyik itt, ahogy mi is.
A megszeppent fiú bólint egyet és letelepedik a lány mellé. Egymásra pillantanak és félénken elmosolyodnak.
-Byun Baekhyun – mosolyog a fiú, és kezét nyújtja a lánynak.
-Ühm – bólint a lány – Tudom. Taemin évfolyamtársa vagy – mosolyog – Kim Nanami.
-A suli élsportolója – mosolyodik el szélesebben a fiú. Nem telik sok időbe és újabb fiú fut be, ezúttal Luhan személyében.
-Minho, te gyök- Oh – amint meglátja az asztalnál ülő hármast el is felejti amit mondani akart.
A lány elgondolkozik – Minho oppa, a bátyámmal együtt moziba ment.
Luhan összeráncolja a szemöldökét, és elgondolkodik. Még fel se dolgozták agytekervényei, amikor újabb ember lép a terembe. Chanyeol hatalmasra tágult szemekkel bámul körbe és gondolkozik.
Épphogy csak helyet foglal a két fiú, és nem sokára tizenketten ücsörögnek a szobában. Legtöbben szótlanul figyelve, vagy egymással beszélgetve.
-Mi a fene folyik itt? – kérdezi Nanami. A falon függő órára tekint, ami fél nyolcat mutat. Tehát már otthon kellene lennie, és ezt a pont ekkor megszólaló telefonja is tökéletesen jelzi – Igen? – szól bele félve a telefonba.
-Hol vagy Nana-ah? – érkezik a kérdés a vonal túlsó végéről. Bátyja egyáltalán nem dühös, inkább aggódó, ami mégis jobban megrémiszti a lányt.
-Öhm, közbe jött valami oppa – sóhajtja a lány – De nem sokára indulok.
-Siess, mert a herceged már vár – neveti a fiú, mire a háttérben valaki mintha fejbe csapná, amire csak hangos röhögés a válasz.
-Mindjárt indulok. Várjatok meg – sóhajt fel. Lehunyja szemeit, és megmasszírozza orrnyergét. Ideges – Most leteszem. Szia – sóhajtja.
-Örülök, hogy mind eljöttetek – szólal meg hirtelen egy női hang, mire mindannyian abba az irányba kapják fejüket – Majdnem mind – sóhajt fel a lány, és az ajtóra pillant. Ami egy kisebb légáramlatnak köszönhetően kinyílik, és az előtte szobrozó Kris is beesik végül – Örvendek – mosolyog a lány.
-Mi folyik itt? – találja meg elsőként a hangját Chanyeol – Ki vagy te? És miért vagyunk mi itt?
-Nyilván azt hiszitek, hogy a véletlen műve, hogy mind itt vagytok – mondja a lány. Kedves arcán halovány mosoly ragyog és kissé csintalanul csillannak meg íriszei – Hogy a Sors hozott titeket össze? – feláll a fotelból ahol eddig ült, és közelebb lép hozzájuk – Üdv, a nevem Sors! – hajol meg színpadiasan.
-Te most szórakozol? – pattan fel ülőhelyéről Nana, és villámló szemekkel a lányra mered.
-Tévedsz Nanami-ah – mondja a lány – Nagyon is komoly ügy miatt vagytok itt – visszaül a fotelbe és egy pillanatra elgondolkozik – Hallottatok már az élet fájáról? – kérdezi, mire a válasz tizenhárom értetlen tekintet – Sayurinak igaza volt – jegyzi meg, inkább csak magának. Felsóhajt és már épp kezdene bele, amikor kivágódik az ajtó és egy újabb lány lép be rajta.
-Unnie, mennünk kell! – idegesnek tűnik, mire társa azonnal felpattan a helyéről és kérdőn pillant rá – Itt vannak – tátogja, de a közelben álló Sehun még így is meghallja. A lány szemei nagyra tágulnak és a tizenhárom értetlenül pislogó fiatalra néz.
-Sajnos most mennem kell. De nem sokára látjuk még egymást – mondja, majd az ajtó felé robog karon ragadva társát. Ahelyett azonban, hogy a kijárat felé venné az irányt, az ellenkező irányban lévő mosdó felé lohol. Nanami ezt észre is veszi és felpattan, hogy a két lány után eredjen. A tizenkét fiú is kíváncsian követi a mosdó elé, majd egy pillanatra megtorpannak és a lányra néznek, aki gyorsan berobog a mellékhelyiségbe. Megnézi az összes fülkét, de a két lányt sehol sem találja. Az egyetlen ablak pedig túl pici, és túl magasan van ahhoz, hogy ott valaki is távozhasson. Végül minden zegzugot végignézve kilép a helységből.
-Bent vannak? – kérdezi Chanyeol.
-Nem – mondja a lány – Senki nem volt bent.
A tizenkét fiú értetlenül mered az ajtóra. Hova tűnhetett a két lány? És vajon kik voltak? Mit akartak? És miért távoztak olyan sietősen? Végül mindannyian haza indulnak, jobbnak látva ha ezt most szépen kiheverik.
-Hazakísérlek, Nana-ah – lép a lány mellé Joonmyun, mire a lány csak hálásan rámosolyog.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése