A fiatal fiú hevesen megrázza fejét, majd mélyen meghajolva, egyszerűen kihátrál a teremből. A lány egyedül maradt, és végre megengedheti magának, hogy kényelmesen lejjebb csúszhasson ültében. Aggódott, és ez már fizikai valót öltött testén. Szemei alatt sötét karikák voltak, bőre sápadt volt, és mintha a kissé hiperaktív lány le is fogyott volna. Persze ez is csak azoknak tűnt fel, akik igazán közelről ismerték – ők pedig kevesen voltak, és a két hozzá legközelebb álló személyről hetek óta nem volt hír.
-Mi tévő leszel? – érkezett a kérdés, mire felkapta a fejét. Észre se vette, hogy kopogtattak az ajtón.
-Őszintén? Fogalmam sincs... De valamit tennem kell. Nem jellemző rájuk, hogy csak így eltűnjenek. Főleg egy szó nélkül.
-Tudom, hogy aggódsz unnie. De megfontoltan kell döntened – sóhajtja a fiatalabb, majd helyet foglal.
-Te talán nem aggódsz? – pillant a fiatalabbra, aki nagyot sóhajt a kérdés hallatán.
-De. Csupán nem akarlak befolyásolni – mosolyodik el.
Az idősebb mindössze kérdőn felvonja egyik szemöldökét, majd az ajtóra pillant.
-Rendben, Sayuri. Szedd össze a cuccod, mert ma este indulunk – áll fel helyéről ő is és sietve szobájába robog, hogy összeszedjen legalább pár napi váltásruhát, és élelmet.
● ● ✘ ● ●
Már lement a nap, amikor a két lány ismét találkozik. Mindketten bizakodnak, és remélik, hogy bökkenő nélkül rálelnek elveszett társaikra.
-Nyisd a kaput – biccent az idősebb, mire a másik előrántja az oldalára kötözött hüvelyből a kardot, és hármat a levegőbe suhintva egy ajtó jelenik meg előttük. Nagyot sóhajt az idősebb, és óvatosan a kitáruló ajtó felé lép.
Ez érdekesen hangzik eddig :) erre is nagyon kíváncsi vagyok :) :) :) Jól írsz!
VálaszTörlés