The Tree of Life - 2. fejezet

Kedd reggel mind a tizenhárman nyűgösen ébrednek. Azt remélik, hogy az előzőnap igazából meg sem történt, csupán egy furcsa álom volt. Nana meg sem várva a reggelit az iskolába rohan. Mintha a tegnapi nap meg sem történt volna, ül le a helyére. Mikor barátnője felbukkan, vele kezd el beszélgetni, meg sem említve a tegnap este történteket. Azt reméli, ha nem beszél róla, hamarabb elfelejti, vagy meg nem történté teheti.
Az ebédszünet előtti utolsó órájuk a testnevelés, és mint mindig ma is az udvaron kezdik. Nana mint az iskola egyik legjobb sportolója, imádja a testnevelés órát. Így elsőként siet az udvarra, hogy kicsit bemelegítsen. Az óra gyorsan megy, és Nana is lelkesen végzi a feladatokat. Óra vége felé a levezetőköröket futják, amikor észreveszi a pályán focizó fiúkat. Megint a kettővel fölötte járó osztály az, akikkel tegnap is egyszerre volt órájuk. Elég hamar észreveszi Luhant is - aki ma ismét remek formában focizik - és barátnője bátyját is. Aki a kínai fiú osztálytársa. Amikor elsüvít mellette valaki, jelezve, hogy igencsak elbambult ismét rákapcsol. Amikor ismét az élen fut, magában elmosolyodik, úgy tűnik ez a nap sokkal jobb lesz. Egy kastély képe villan fel lelki szemei előtt, majd a tegnapi két lány, végül egy harmadik szőke lány. Egy picit megrázza a fejét, talán csak álmodott és most elevenednek benne fel az éjszakai képek. Ismét a két lányt látja, mire gyorsít. És nem véve észre egy nagyobb követ elesik abban. Amint feleszmél sajgó bokájához kap, páran akik mögötte futottak megállnak, hogy megnézzék mi történt.
-Minden rendben, unnie? – kérdezi aggódva Naomi.
-Persze – mosolyodik el Nana, és megmozgatja lábfejét – Csak kiment a bokám – sóhajtja. Barátnője körbe néz, hogy kitől kérhetne segítséget. A tanáruk már eltűnt, de a focipályán még pár felsőbb éves lézeng. Köztük bátyja, és Luhan így feléjük veszi az irányt. Nana csak sóhajtozva ül a földön, sajgó bokáját masszírozva és azon agyalva, hogy bátyja erről nem tudhat.

● ● ✘ ● ●

-Hyung, szia – vigyorog Jongin Taeminre, és letelepedik az asztalához. Pár perccel később Yixing is csatlakozik hozzájuk.
-Sziasztok – jelenik meg Jonghyun, Joonmyunnal karöltve – Taemin-ah, nem láttad a húgom? – vigyorog a fiatalabbra az asztal fölött.
-Ma még nem, azt mondta sok a dolga – sóhajt fel a fiú, és megkevergeti a levesét – Nem ültök le? – pillant fel az idősebbekre.
-De – mosolyog a legidősebb fiú, majd tekintetét a menza bejáratára szegezi. Épphogy leülne, amikor Minho jelenik meg az ajtóban, az oldalán Nanával, akit a derekánál ölelve támogat. Jonghyun ezt megpillantva felpattan a székéről és feléjük siet.
-Mi a fene történt? – kérdezi amikor odaér.
-Elestem tesin – sóhajtja a lány – És kiment a bokám. Az orvosiból meg ideküldtek jégért, meg hogy egyek valamit – panaszolja.
-Meg kell hagyni, hogy elég rendesen elvágódott a kislány – mondja Minho – Mázli, hogy ma tovább kint maradtunk. Így segítettem Nana-ahnak.
-Köszi Minho – mosolyog rá barátja – Innentől átveszem a kisasszonyt.
-Rendben. Most megyek, de vigyázzatok magatokra – mosolyog és elsiet.
Jonghyun húgával karöltve visszamegy, az asztalhoz ahol a négy fiú ül. Nana meglátva Jongint és Yixinget egy pillanatra megfeszül. Végül csak leül az asztalhoz és bámul maga elé, még bátyja hozz neki is ebédet.
-Minden rendben? – simít végig karján Taemin, mire a lány rá pillant.
-Persze – sóhajt – Csak megint rossz napom van – mosolyog a fiúra, aki egy puszit nyom homlokára. Amint megkapja az ebédjét néma csendben hozzálát, és csak hallgatja ahogy az öt fiú társalog. Egyikükön se veszi észre, hogy feszült lenne. Talán tényleg csak álmodta.
-Unnie – lép mellé Naomi – Végre. Minden rendben van? – kérdezi.
-Persze – mosolyog fel rá az idősebb – Ne aggódj Naomi-ah, kutyabajom. Leülsz?
-Áh, most nem, sietek – mosolyog. Valaki megköszörüli a háta mögött a torkát, mire a két lány oda fordul. Sehun az, az évfolyamtársuk. Naomi fülig pirul – hisz régóta tetszik neki a fiú – és gyorsan barátnőjére pillant.
-Beszélhetnénk? – szólal meg Sehun. Kérdését egyértelműen Nanamihoz intézve. Az asztalnál ülő öt fiú is rápillant – Négyszemközt.
-Öhm – Nanami a sajgóbokájára pillant – Persze, egy pillanat – sóhajtja. Leteszi az evőpálcikát és az asztalra támaszkodva feláll. Épphogy feláll, máris visszahuppanna, mire barátnője elkapja. Sehun észre véve, hogy a lánynak nehézkes a mozgás közelebb lép, és felé nyújtja a karját. Nana egy kicsit habozva ugyan, de elfogadja a segítséget és gyors köszönés után eltávozik Sehunnal, hogy kiderítse mit szeretne tőle a fiú. Sehun tekintve, hogy Nana igencsak nehézkesen közlekedik nem megy túl messzire. Csupán egy olyan helyre ahol nyugodtan beszélhetnek.
-Szóval miben segíthetek? – kérdezi miután Sehun leültette egy padra.
-A tegnapiról lenne szó – mondja Sehun, mire Nanában megáll az ütő – Arról, amit a lány mondott-
-Kérlek ne – nyögi Nana és felpillant a fiúra – Nem tudom ki volt az a lány. Meg hogy miért tűnt el, de-
-Csak hallgass meg, rendben? – ül le Sehun is – Utána néztem annak, amit mondott. Az élet fája. Főleg legendákat találtam, meg különböző népmeséket. Egy fáról, ami felelős az életért. Egy másik világról, meg tizenkét... őrzőről – motyogja.
-És ehhez mi hogy jövünk? – sóhajtja Nana – Ráadásul tizenhárman. Oppa, kérlek. Ez csak pár buta mese.
Sehun felsóhajt – A többiekkel is beszéltem. Kris hyung és a többi végzős még csak meg sem akart hallgatni. Kyungsoo hyung és Baekhyun hyung meg úgy csináltak mintha ott se lettek volna.
-A többiek? – sóhajtja Nana.
-Tao és Chanyeol meghallgatott. Bár ők is bizonytalannak tűntek. Jongin meg Jongdae meg csak kinevettek.
-Oppa, szerintem próbáld meg elfelejteni. Biztos csak valamelyik másik suli tanulói szórakoztak velünk – mosolyog a fiúra, már épp tápászkodna fel amikor mindkettőjük telefonja megcsörren. Nana ijedten rántja elő mobilját. Egy sms.
Sajnálom, hogy tegnap csak úgy eltűntem. Ma délután mindenre választ adok. A címet később küldöm – A Sors
Nana hitetlenkedve nyög fel, és telefonos kezét erőtlenül maga mellé ejti. Egy mobil képe kúszik látóterébe. Sehun telefonja az, amelynek kijelzőjén pontosan ugyanaz az üzenet áll, mint a sajátján.
-Szóval-? – kérdezi félve a fiú.

● ● ✘ ● ●

-El se hiszem – sóhajtja Nana, miközben Sehun a derekát fogva segíti az úton – Tuti csak mi vagyunk ilyen zakkantak, hogy oda megyünk.
-Szerintem a többiek is ott lesznek – húzza mosolyra száját a fiú – Kíváncsiak. Ha másért nem, ezért biztos ott lesznek.
-Legyen úgy – sóhajtja a lány. Nem sokkal később a megadott címre érkeznek, egyelőre úgy látva, hogy csak ők vannak ott – És most? Itt vagyunk, de semmi. Inkább menjünk haza.
-Képes lennél most haza menni? – kérdezi hitetlenkedve Sehun.
-Öhm. Igen? – pislog fel értetlenül a lány. Jobban megnézi a helyet. A város külső felében vannak, gazdag környék, de elég kihalt. Egy hatalmas háromemeletes villa előtt szobroznak, és nem tudják, mihez kezdjenek. Hirtelen kinyílik a kapu, mire mindketten kicsit összerezzenek.
-Bemenjünk? – kérdezi a fiú. Nana csak vállat von, jelezve, hogy innentől mindent a fiúra bíz. Sehun rövid gondolkozás után elindul a kapu felé. Épphogy átlépik a kaput, amaz bezárul. Ijedten tekintenek a zárt kapura, de beletörődve, hogy innen nincs visszaút az ajtó felé veszik az irányt. Mikor odaérnek, kinyílik az ajtó. Bentről beszélgetés hallatszik, így a hang irányába indulnak. Egy tágas, nappali szerű szobából szűrődik ki a hang. Meglepődve torpannak meg amikor tizenegy társukat megpillantják, valamint az ablak előtt a tegnapi lányt.
-Örülök, hogy ti is eljöttetek – fordul feléjük. A tizenegy fiú ekkor veszi észre, a két utolsóként érkezőt. Joonmyun azonnal felpattan a kanapéról, és segít Sehunnak és Nanaminak helyet foglalni.
-Mind itt vagyunk – szólal meg Chanyeol, aki eddig egy poharat szorongatott a falnak támaszkodva – Szóval ki vele. Miért vagyunk itt?
-Elsősorban áruld el a neved – szólal meg Nana – Az igazit.
A lány elmosolyodik – Az emberek sokféleképpen hívnak. Sors, Végzet, Jövő. Az igazi nevem Woo Dorina, de jobban szeretem ha Rinának hívnak. Örvendek a találkozásnak – hajol meg.
-Viccelsz, ugye? – nyögi Nana, és hátradől a kanapén.
Rina felsóhajt és az ablak felé fordul – Nem szórakozok. Ezt már tegnap is említettem.
-Térjünk a lényegre – mondja Jongin a fotelből, amiben ül.
-Az élet fája – kezdi Rina.
-Amit a tizenkét őrző vigyáz – mondja Sehun.
-Látom legalább egy valakit érdekel – mosolyog a lány – Mit tudsz még, Sehun?
A fiú ledöbben – Ho-honnan tudod? – kérdezi, majd lenyeli a torkában lévő gombócot – Hát igazából a legtöbb amit találtam csak legenda. Tizenkét őrző. Tizenkét erő – sóhajtja, lehunyja szemeit, és orrnyergét masszírozza, hogy felelevenítse az este olvasottak lényegét – Egy másik világ. És valami felsőbb halatom – elneveti magát – Ami rábízta a fa védelmét a tizenkét őrzőre. Nagyjából ennyi a lényeg. Az hiszem.
-Egy-két részlet kimaradt. De a lényeg tényleg ennyi – mondja Rina.
-Ez mind szép és jó – pillant körbe Tao – De hogy jövünk mi ehhez?
-Ti a tizenkét őrző leszármazottjai vagytok – mondja Rina – És azért vagyok itt, hogy a segítségeteket kérjem.
-Na álljon meg a menet – pattan fel Baekhyun és a lány felé indul, de amikor Rina rápillant megdermed – Ühm – köszörüli meg a torkát – Miféle segítség?
-A felsőbb hatalom, ahogy Sehun mondta, eltűnt. Segítsetek nekem.
-Felsőbb hatalom? – vonja kérdőn össze szemöldökeit Nana.
-Igazából hárman vannak – mondja Rina – A múlt, a jelen, és a jövő. A testvéreim eltűntek – sóhajtja a lány.
-Nem lehet, hogy csak pihennek? – kérdezi mosolyogva Chanyeol. Egyelőre nem akar hinni a fülének.
-Ha erről lenne szó, tudnék róla – fújtat dühösen Rina – Valaki elkapta őket, és-
-Na jó ez nekem túl sok – szólal meg először a nap folyamán Kris – Már bocs, kis szívem, de ezt a szöveget én nem veszem be. És ha bánod, ha nem, most elmegyek – indul el a kijárat felé – Jöttök? – pillant körbe. Mindannyian tanácstalanul bámulnak maguk elé. Először Nana mozdul, őt követi Joonmyun aki a lánynak segít. Szép lassan mind az ajtó felé indulnak. Rina csak felsóhajt és az ablakon bámul ki. Más eszközhöz kell folyamodnia. Kris már épp lenyomná a kilincset a bejárati ajtón, amikor a semmiből egyszer csak feltűnik előtte Rina.
-Ezt meg, hogy? – értetlenkedik a szőke colos. Mindannyian hatalmasra tágult szemekkel bámulják a lányt, és trükköt sejtve forognak körbe tükröket és egyéb bűvész kellékeket keresgélve.
-Most már hisztek nekem? – jelenik meg a sor végén álló Luhan mellett, mire a kínai ugrik egyet ijedtében.
-Hogy a fenébe csinálod? – ámul Sehun.
-Mint mondtad, tizenkét erő – mosolyog Rina.
-De te...
-Mi adtuk az őseiteknek, hogy őrizhessék a fát. Kérlek titeket, hogy higgyetek nekem. És hogy segítsetek.
-Nem mehetnénk? – toppant egyet Nana idegesen. Mintha csak egy bűbáj múlt volna el, a tizenhárom fiatal megindul, hátra sem pillantva a rájuk csalódottan pislogó lányra.

● ● ✘ ● ●

-Na mi történt? –érdeklődik Sayuri, társa csalódott tekintetét látva.
-Semmi. Nem hisznek nekem. Pedig megmutattam nekik.
Sayuri csak felsóhajt, majd átkarolja társa vállát – Megmondtam, hogy a mai fiatalok mások. Ők nem hisznek az ilyesmiben. Még ha a saját szemükkel is látják.
-Akkor is. Mihez kezdek most? – sóhajtja bánatosan – Egyedül semmire nem megyek.
-Én itt vagyok – suttogja Sayuri, kicsit csalódottan.
-Tudom. De akkor se megyünk többre. Ha elkapták kettőjüket, minket is simán elkapnak.
-Nem lesz olyan könnyű – mondja Sayuri – Mi számítunk rájuk.
-Tényleg mi volt?
-Egy ideig követtek. De aztán egyszer csak eltűntek. Nem tudom, hogy sejtenek-e valamit, de óvatosnak kell lennünk.

Másnap estefelé a két lány a várost járja. Óvatosnak kell lenniük, és mozgásban maradniuk, ha nem akarnak bajba keveredni.
-Nocsak-nocsak, hát nem ismét találkozunk, Woo Rina? – vigyorog a szőke macskaszemű lány – Milyen kis ijedt valaki. Pedig nem kellene félned. Segíteni szeretnék – mosolyog – Megmutatom, hogy hol vannak a testvérkéid – kacag. Rina csak dühösen fújtat, és hagyja, hogy Sayuri visszafogja – Nem is hinnéd, hogy milyen könnyű volt őket elkapni. Igazán mókás volt. Azt hittem erősebbek. De nagyon megleptek, egy egyszerű gyerektől nehezebb elvenni a cukorkát. Oh, csak nem ő a híres kis testőröd? Hallottam ám hírét, hogy neked még ilyen is jár. A nővérkéd, csak nem félt? Vagy ennyire gyámoltalannak tart, hogy egy halandó gyerek gondjaira bíz?
-Fogd be – köpi a szavakat Rina, és lerázza magáról Sayurit.
-Hupsz, felhergeltelek? Hidd el nem volt szándékomban – kacag – De olyan mókás lenne veled játszadozni egy kicsit. Te is szeretsz játszadozni, igaz? Hát mutasd, mit tudsz – húzza gúnyos mosolyra vérvörös ajkait. Igyekszik szétválasztani a két lányt, és hamar Sayuri mögé kerül, akit egy jól irányzott ütéssel a földre küld – Most ki fog megvédeni? – neveti, és közelebb araszol a lányhoz. Amikor elég közel kerül hozzá, egy jól irányzott rúgással a bordáit támadja meg. Rina a hirtelen jött éles fájdalomra még levegőt is elfelejt venni. Szúr az oldala, és a fájdalom miatt nem tud a képességeire koncentrálni. Alábecsülte a nőt. Pedig számíthatott volna rá, hisz testvéreit is sikerült kicseleznie.
Mégis mit képzeltem? – gondolja. Az újabb bordáit érő ütéstől a földre zuhan, és keservesen felordít.
-Ordíts csak édesem – fogja ujjai közé arcát a nő – Úgyse hallja senki, az égvilágon.
Csak egy kicsi kellene, egy kicsi, hogy eltűnjünk innen – szemeibe könnyek gyűlnek, ahogy eszméletlen társára pillant – Sayuri-ah, sajnálom. Kérlek, bocsáss meg – gördül végig egy könnycsepp az arcán. Lehunyja szemeit, és átadja magát a fájdalomnak. Hirtelen eltűnnek az ujjak az arcáról, de csak arra gondol, hogy elvesztette az eszméletét.

-Hé, minden oké? – érinti meg valaki az arcát. Egy férfi az. Vagy legalábbis egy fiú. Keservesen nyög egyet.
-Unnie – hallja meg Sayuri távoli hangját is. Remek, meghaltunk – gondolja, és keserű mosolyra húzza ajakait – Unnie hallasz? Mid fáj?
-A bordáim – sóhajt fel – Tényleg ilyen a túlvilág? Valahogy örültem, hogy eddig elkerültem.
-Yah! – kiált fel Sayuri – Nem haltál meg, és ne is tervezz nekem meghalni. Hallod? – meleg kezeket érez meg a derekán, és hogy valaki talpra állítja.
-Sajnálom, kicsi Sayuri – mosolyog, de szemeit továbbra se nyitja ki.
-Minden rendben lesz vele? – kérdezi óvatosan Luhan.
-Igen – mosolyog Sayuri, társát támasztva, aki végül mégis elvesztette az eszméletét – Köszönöm, hogy segítettetek – néz végig a társaságon – A nevem Lee Sayuri. Örvendek.
-Igaz, amit mondott? – bök fejével az eszméletlen lány felé Nana.
-Igen – mosolyog Sayuri – Tudom, hogy ez nektek hihetetlen. De kérlek, higgyetek neki. Most mennünk kell, még el kell látnom a sérüléseit.
-Rendben – mosolyog rá Luhan – Vigyázzatok magatokra.
-Úgy lesz – megfordul és óvatosan társát támogatva elindul. Mind a tizenhárman őket nézik. Kíváncsiak, és ott ég bennük a vágy, hogy tegyenek valami jelentőset. De egyikük sem mozdul – Oh, jut eszembe – torpan meg Sayuri – Ha meggondolnátok magatokat, két nap múlva várunk titeket.
Sehun már épp megszólalna, amikor Sayuri folytatja – Ha eljöttök, egy levél vár titeket az asztalaitokon. Azon rajta van minden. A cím, és egy papír a szülőnek – kuncog – Tudom, hogy milyenek. Hát vigyázzatok magatokra. Remélem, még látjuk egymást – int és tovább megy. Nem sokkal később végleg eltűnnek. A tizenhárom hátra maradt pedig csak értetlenül mered maga elé. Mihez kezdjenek?

The Tree of Life - 1. fejezet

Hétfő kora reggel, a nép épphogy felkelt. A legtöbb ember még lustán az ágyában forgolódik. Két lány lépdel a kihalt utcán. Mindketten idegesek, bár ez inkább az eredménytelen keresésnek betudható, mint a néptelen utca látványának.
-Hogyan tovább? – kérdezi a fiatalabb, és leül egy padra. Felnéz az út túloldalán álló hatalmas épületre és nagyot sóhajt.
-Nem tudom – lép elé az idősebb, majd ő is az iskolára függeszti a tekintetét – De azt hiszem, tudom kik fognak segíteni.
-Mármint...?
-Összeszedjük őket – sóhajtja a lány, és helyet foglal a padon.
-Unnie, nem akarok ünneprontó lenni. De ez a generáció teljesen más. Miből gondolod, hogy ismerik az őseik legendáját? És főleg azt, hogy használni is tudják, amijük van.
-Nem kell tudniuk – sóhajt fel – Majd én megmutatom nekik.

● ● ✘ ● ●

-Jó reggelt – lép a terembe a tanárnő.
-Jó reggelt, tanárnő – hajt fejet az osztály. A nő rájuk mosolyog, majd az asztalhoz lépve, helyet foglal, hogy felolvassa a névsort.
-Kim Jongin? – kérdezi a nő. A fiú meg se hallotta, csak az ablakon bámul ki. Furcsa érzése van, azóta hogy kinyitotta reggel a szemeit – Kim Jongin?
Végre feleszmél, és értetlenkedve néz a tanárnőre – Jelen – mondja és tekintetét újra az égre szegezi. Valami nem stimmel. És nem is sejti, hogy nincs egyedül ezzel a gondolattal. Egy teremmel arrébb, a párhuzamos osztályban, Oh Sehun is hasonlóan érez. Az amúgy is csendes fiú, meredten bámul füzetére, és egyszerűen képtelen meghallani a tanár magyarázatát. Nincsenek egyedül. Rajuk kívül még tizenegy ember bámul maga elé, és gondolkozik azon, miben különbözik ez a nap a többitől. Kim Nanami, az iskola egyik élsportolója. Most rosszul létre hivatkozva ül le a focipálya melletti lelátóra. Olyan érzése van, mintha figyelnék. Föltekint, és mintha messze az iskola kerítésén kívül egy lányt látna. De mire kivehetné az alakot, az eltűnik, mint a kámfor. Talán csak képzelődök – hunyja le szemeit. Már egészen hozzá szokott a furcsa jelenségekhez, melyek kislány kora óta övezték. Soha nem tulajdonított nekik nagyobb jelentőséget. Deja vu – bizonygatta magának minden egyes alkalommal. Mással is megesik, és mások se csinálnak belőle nagy ügyet. Egy labda süvit el feje mellett, mire felpattannak szemei. A fölötte kettővel járó, kínai diák LuHan mosolyog rá, bocsánatkérően. Tényleg nem az én napom. Talán fel se kellett volna ma kelnem – gondolja a fiú, miután majdnem fejbe rúgta a lányt. Még egyszer bocsánatkérően rámosolyog, majd visszamegy az osztálytársaihoz, és inkább beáll a kapuba. Kim Minseok unottan firkál valamit a könyve hátuljába. A reggeli nagy sietségben még az ebédjét is otthon felejtette. Fejét a padra fekteti és panaszosan felsóhajt, mire a mellette ülő szintén kínai, Zhang YiXing  összeráncolja szemöldökeit, majd inkább az esti táncpróbára szánt koreográfiát futja át fejben újra és újra. Kim Joonmyun, az osztályelnök eközben a perceket számlálja vissza az órából, egyre inkább azt latolgatva, hogy mit is vág Wu YiFan, közismertebb nevén Kris fejéhez, amiért megint ellógta az első órát. Joonmyun már igazán megunta a másik fiú késedelmeit, főleg hogy gyakran őt küldte osztályfőnökük a másikhoz, számon kérni az igazolást és a késések/lógások okát. Eközben Kris a tetőn sétálgat, és nézi a párhuzamos osztály testnevelés óráját, ami a fiúknak a fociból áll, a lányoknak pedig valami kis tornagyakorlatból. Huang Zitao, az iskola sport királya, a tornateremben piheg, a szokásos reggeli bemelegítés után. Ma sokkal hamarabb kifáradt, és ez bosszantja. Reggel is arra kelt, hogy kis híján kiesett az ágyából. Most meg még ez is. Park Chanyeol, az örök jókedvű srác, unott fejjel hallgatja a fizika rejtelmeit. A máskor mindenen nevetni képes fiú, most meg se hallja a pösze tanár nevetséges hangját. Sejtelmei szerint ballábbal kelt ma fel, ami nála ritka. És legtöbb esetben még ezen is jót nevetne. De nem ma. Kim Jongdae, szintén unottan hallgatja a fizika órát. Olykor-olykor rövid pillantást vetve barátjára, aki mintha maga is karót nyelt volna ma. Do Kyungsoo a szerény és visszahúzódó srác, tanácstalanul pislog maga elé, amikor az énektanár kitalálta, hogy ma végre a fiúkat is éneklésre bírja. Persze, ezzel Kyungsoonak nem lenne nagyobb baja, ha az osztálytársai nem bámulnának rá olyan fura szemekkel. Amúgy is furcsán indult ez a mai nap, már reggel érezte, hogy inkább otthon kellett volna maradnia. De Byun Baekhyun a fiú legjobb barátja, addig-addig könyörgött neki a reggel, még rá nem vette, hogy ma ne jelentsen beteget.

És tizenhármuk közül még egyikük se sejti igazán, hogy a nap folyamán mi is vár még rájuk...

● ● ✘ ● ●

Az idősebb lány egy hatalmas iskola előtt áll, meredten bámulja a focipályán játszó fiúkat, és a körbe rohangáló lányokat.
-Meg is van – teszi hirtelen vállára a kezét a fiatalabb, ezzel kiszakítva a lányt gondolatai közül.
-Mind megvannak? – kérdezi szemeit a fiatalabbra emelve. Mosolyogva bólint, és átnyújt pár papírlapot a lánynak.
-Ezek alapján rájuk találsz – sóhajt fel – De azért mit ne mondjak, nem könnyű manapság megszerezni egy tucat ember adatait.
-Valami érdekes? – vonja fel egyik szemöldökét az idősebb, miközben a lapokat olvassa.
-Átlagos diákok. Sportolnak. Jó tanulók.
-Rendben – indul el. Csendben ballagnak, egyikőjük mindenre odafigyelve, még a másik minden figyelmét a papírlapoknak szenteli. Hirtelen süvit el valami az orra előtt, mire felkapja a fejét, és előbb a tárgy felé tekint, majd amint meglepődve észleli, hogy az nem más mint egy nyílvessző, a másik irányba tekint. Keresve a tettest. Még megpillant egy szőke, macskaszemű lányt, aki oda int neki, majd mintha mi sem történt volna, eltűnik. Eltátja száját, majd a fiatalabb kezében lévő papír kezdi figyelni. Sayuri kissé ijedten nyújtja azt át társának.

„A vadászat megkezdődött. Te vagy a következő! Indulhat a háború, Woo Rina?”

Meghökkenve pislog, és hirtelen sok dolog értelmet nyer szemében. Rosszabb mint amire számított…

● ● ✘ ● ●

Iskola után a legtöbb diák hazamegy tanulni, vagy edzésre megy, esetleg barátaival találkozik. Nem kivétel ez alól Kim Jongin sem, aki már alig várta, hogy vége legyen a hosszú iskolai tanításnak és ő a tornaterembe mehessen társaival gyakorolni.
-Sziasztok – lép be immár vigyorogva a terembe, ahol már két idősebb társa várja. YiXing épp az iskolai ingét hajtogatja össze, hogy utána a táskájába dobja. Taemin pedig szokásához híven a magnóval játszik, igényeinek megfelelő dalt keresve, amit eddig még nem lelt meg. Jongin is mint társai leveti az egyenruhát, pár kényelmesebb darabra váltva őket. Majd izgatottan figyeli, hogy mivel készült mára a legidősebb.
Talán fél órája gyakorolhattak, amikor kopogtak és a résnyire nyitott ajtóban Kim Jonghyun nem jelent meg. Taemin vigyorogva integetett barátjának, aki egyben YiXing évfolyamtársa is.
-Hello fiúk – lép a terembe, és nyitva hagyja az ajtót – Gondoltam megnézem, mit csináltok.
-Valld be, hogy csak unatkoztál, hyung – forgatja meg szemeit Taemin mosolyogva. Közben olykor-olykor az ajtó felé tekintve, ami nem kerülte el a legidősebb – és a legfiatalabb – figyelmét sem.
-Vársz valakit, Taemin-ah? – böki oldalba társát Jonghyun és helyet foglal közöttük.
-Nem, dehogy – erőltet mosolyt magára. Ám amikor lépteket hall, izgatottan kapja fel fejét.
-Hello fiúk – mosolyog Joonmyun, mire a bent lévők illedelmesen köszönnek – Hyung, nem felejtettél el valamit? – tekint barátjára, aki csak vállat von.
-Minnie-ahnak hoztam valamit, a többi ráér. Inkább gyere be te is.
Vidáman beszélget a kiscsapat, mikor hangos – futó – léptek zaja rázza fel a folyosó csendjét.
-O-oppa – lihegi az ajtóban álló lány, és mikor észreveszi, hogy nincsenek egyedül, illedelmesen meghajol.
-Nana-ah gyere be – vigyorog rá Jonghyun. Aprót bólintva az öt fiú felé indul, majd egy pillanatra megtorpanva leereszkedik közéjük. Taemin egyből közelebb húzódik hozzá, és óvatosan a lány kezéért nyúl. Aki csak rámosolyog és egy gyors puszit nyom a fiú arcára.
-Szóval ezért kellett ide rohannom? – sóhajt fel a lány, közelebb fészkelve magát a legidősebb fiúhoz és a mellkasára csap párat – Én meg azt hittem meghaltál.
-Jól van, inkább örülj – int fejével Taemin felé.

-Nem is tudtam, hogy együtt vagytok – szólal meg Jongin, amikor pár percre egyedül marad Taeminnel.
-Lassan három hónapja.
-Mennyi? – kiált fel a fiatalabb, mire az idősebb csak elneveti magát.
-A szünet alatt történt. Látod, mostanában nem láttuk egymást.
-De szólhattál volna, vagy mi – tekintetét a lányra emeli. Csinos, és sportos, de soha nem nézett rá úgy mint egy lányra. Talán mert a lány eddig nem nagyon randizgatott, inkább sportolt és tanult. Furcsa volt így látnia az évfolyamtársát. Akit ha csak látásból is, de pár éve ismert már – Soha nem hittem volna róla.
-Mit is? – vigyorog rá Taemin. De a kérdés megválaszolatlan marad, mert a többiek újra melléjük huppannak.
-Szóval, elmondod miért is jöttem valójában? – pislog bátyja felé a lány.
-Miről beszélsz? – nevet fel erőltetetten a legidősebb fiú.
-Joonmyun oppa, te tudod? – fordul az említett felé érdeklődve, mire amaz csak vállat von – Jongie oppa, ne szórakozz. Mennem kellene lassan, még edzésem van.
-Mondom, hogy semmi... Csak. Mi lenne ha eljönnél velem a szalagavatóra? – mosolyog a lányra édesen. Nana csak megforgatja szemeit, és feláll.
-Sajnálom oppa. De nem, kérd meg valamelyik osztálytársad – mosolyog.
-De már mindenkinek van párja.
-Neked miért nincs? Amúgy is mit görcsölsz? Ez a lányok dolga – sóhajtja – Sziasztok – hajol meg, és még ad egy gyors csókot párjának – És ha adhatok egy tanácsot kérdezd meg Naomit, talán elmegy veled. Vagy nem, attól függ – von vállat, és kilibben a teremből.
-Aish – borzolja fel a haját a fiú – Taemin-ah, beszélj vele.
-Sajnálom, hyung. De nem szeretném, ha a barátnőm kétes alakokkal lógna – röhögi el magát, mire az idősebb erősen a bordái közé könyököl.

● ● ✘ ● ●

-Viszlát – hajol meg Nana, aztán futólépésben indul haza felé. Már fél úton jár amikor ismerős pityegésre lesz figyelmes. Megáll és előhúzza mobilját. Egy sms. Elgondolkodva azon, hogy vajon ki lehet, feloldja a telefont és meglepődve észleli, hogy barátnője az.
Gyere a kávézóba! Sürgős~ Naomi
-Vajon mi lehet olyan sürgős? – sóhajtja a lány, és visszadugja a táskájába a telefont. Nem is sejti, hogy mi vár rá, mikor odaér. A tizenkét fiú is hasonló üzenetet kapott. Persze mindannyian más feladótól, egyikük sem sejtve, hogy nem is az vár rájuk aki „meghívta” őket. Nana belépve a kávézóba barátnőjét keresi. Nem látja ezért a pultoshoz lép, és megkérdezi, hogy nem látta-e a lányt.
-A hetes karaoke szoba – mondja a srác egy papírlapot felolvasva. Nana csak felsóhajt és megköszönve a segítséget az említett szoba felé indul. Az ajtó előtt egy pillanatra megtorpan, majd kopogás nélkül lép a terembe, de egyből le is fagy amikor barátnője helyett egy fiút pillant meg.
-Oppa? – kérdezi értetlenül és kinyitva az ajtót a táblácskára pillant. A szám rendben van, de mit keres itt Joonmyun? Talán Naomi és Jonghyun eszelt ki valamit?
-Nana-ah, mit keresel itt? – kérdezi a fiú, felállva ültéből.
-Naomi ide hívott – mondja beljebb merészkedve – És a pultnál ezt a szobát mondták.
-Furcsa – mondja Joonmyun, visszaülve a helyére – Engem meg Kris hívott ide. Vagy...? Oh, nem ülsz le? – mosolyog a lányra, aki csak mosolyogva helyet foglal. Ahogy beszélgetni kezdnek, el is felejtik miért jöttek. Ám egyszer csak kopogást hallanak és egy fiú lép a terembe.
-Bo-bocsánat – dadogja és meghajol. Majd ő is akárcsak Nana az ajtóra pillant – Ez furcsa – dünnyögi és már épp fordulna ki amikor Joonmyun felpattan.
-Miért nem csatlakozol hozzánk Baekhyun-ah? – mosolyog a fiúra kedvesen – Szerintem te is szeretnéd tudni, mi folyik itt, ahogy mi is.
A megszeppent fiú bólint egyet és letelepedik a lány mellé. Egymásra pillantanak és félénken elmosolyodnak.
-Byun Baekhyun – mosolyog a fiú, és kezét nyújtja a lánynak.
-Ühm – bólint a lány – Tudom. Taemin évfolyamtársa vagy – mosolyog – Kim Nanami.
-A suli élsportolója – mosolyodik el szélesebben a fiú. Nem telik sok időbe és újabb fiú fut be, ezúttal Luhan személyében.
-Minho, te gyök- Oh – amint meglátja az asztalnál ülő hármast el is felejti amit mondani akart.
A lány elgondolkozik – Minho oppa, a bátyámmal együtt moziba ment.
Luhan összeráncolja a szemöldökét, és elgondolkodik. Még fel se dolgozták agytekervényei, amikor újabb ember lép a terembe. Chanyeol hatalmasra tágult szemekkel bámul körbe és gondolkozik.
Épphogy csak helyet foglal a két fiú, és nem sokára tizenketten ücsörögnek a szobában. Legtöbben szótlanul figyelve, vagy egymással beszélgetve.
-Mi a fene folyik itt? – kérdezi Nanami. A falon függő órára tekint, ami fél nyolcat mutat. Tehát már otthon kellene lennie, és ezt a pont ekkor megszólaló telefonja is tökéletesen jelzi – Igen? – szól bele félve a telefonba.
-Hol vagy Nana-ah? – érkezik a kérdés a vonal túlsó végéről. Bátyja egyáltalán nem dühös, inkább aggódó, ami mégis jobban megrémiszti a lányt.
-Öhm, közbe jött valami oppa – sóhajtja a lány – De nem sokára indulok.
-Siess, mert a herceged már vár – neveti a fiú, mire a háttérben valaki mintha fejbe csapná, amire csak hangos röhögés a válasz.
-Mindjárt indulok. Várjatok meg – sóhajt fel. Lehunyja szemeit, és megmasszírozza orrnyergét. Ideges – Most leteszem. Szia – sóhajtja.
-Örülök, hogy mind eljöttetek – szólal meg hirtelen egy női hang, mire mindannyian abba az irányba kapják fejüket – Majdnem mind – sóhajt fel a lány, és az ajtóra pillant. Ami egy kisebb légáramlatnak köszönhetően kinyílik, és az előtte szobrozó Kris is beesik végül – Örvendek – mosolyog a lány.
-Mi folyik itt? – találja meg elsőként a hangját Chanyeol – Ki vagy te? És miért vagyunk mi itt?
-Nyilván azt hiszitek, hogy a véletlen műve, hogy mind itt vagytok – mondja a lány. Kedves arcán halovány mosoly ragyog és kissé csintalanul csillannak meg íriszei – Hogy a Sors hozott titeket össze? – feláll a fotelból ahol eddig ült, és közelebb lép hozzájuk – Üdv, a nevem Sors! – hajol meg színpadiasan.
-Te most szórakozol? – pattan fel ülőhelyéről Nana, és villámló szemekkel a lányra mered.
-Tévedsz Nanami-ah – mondja a lány – Nagyon is komoly ügy miatt vagytok itt – visszaül a fotelbe és egy pillanatra elgondolkozik – Hallottatok már az élet fájáról? – kérdezi, mire a válasz tizenhárom értetlen tekintet – Sayurinak igaza volt – jegyzi meg, inkább csak magának. Felsóhajt és már épp kezdene bele, amikor kivágódik az ajtó és egy újabb lány lép be rajta.
-Unnie, mennünk kell! – idegesnek tűnik, mire társa azonnal felpattan a helyéről és kérdőn pillant rá – Itt vannak – tátogja, de a közelben álló Sehun még így is meghallja. A lány szemei nagyra tágulnak és a tizenhárom értetlenül pislogó fiatalra néz.
-Sajnos most mennem kell. De nem sokára látjuk még egymást – mondja, majd az ajtó felé robog karon ragadva társát. Ahelyett azonban, hogy a kijárat felé venné az irányt, az ellenkező irányban lévő mosdó felé lohol. Nanami ezt észre is veszi és felpattan, hogy a két lány után eredjen. A tizenkét fiú is kíváncsian követi a mosdó elé, majd egy pillanatra megtorpannak és a lányra néznek, aki gyorsan berobog a mellékhelyiségbe. Megnézi az összes fülkét, de a két lányt sehol sem találja. Az egyetlen ablak pedig túl pici, és túl magasan van ahhoz, hogy ott valaki is távozhasson. Végül minden zegzugot végignézve kilép a helységből.
-Bent vannak? – kérdezi Chanyeol.
-Nem – mondja a lány – Senki nem volt bent.
A tizenkét fiú értetlenül mered az ajtóra. Hova tűnhetett a két lány? És vajon kik voltak? Mit akartak? És miért távoztak olyan sietősen? Végül mindannyian haza indulnak, jobbnak látva ha ezt most szépen kiheverik.
-Hazakísérlek, Nana-ah – lép a lány mellé Joonmyun, mire a lány csak hálásan rámosolyog.

The Tree of Life - 0. fejezet

-Még mindig semmi hír?
A fiatal fiú hevesen megrázza fejét, majd mélyen meghajolva, egyszerűen kihátrál a teremből. A lány egyedül maradt, és végre megengedheti magának, hogy kényelmesen lejjebb csúszhasson ültében. Aggódott, és ez már fizikai valót öltött testén. Szemei alatt sötét karikák voltak, bőre sápadt volt, és mintha a kissé hiperaktív lány le is fogyott volna. Persze ez is csak azoknak tűnt fel, akik igazán közelről ismerték – ők pedig kevesen voltak, és a két hozzá legközelebb álló személyről hetek óta nem volt hír.
-Mi tévő leszel? – érkezett a kérdés, mire felkapta a fejét. Észre se vette, hogy kopogtattak az ajtón.
-Őszintén? Fogalmam sincs... De valamit tennem kell. Nem jellemző rájuk, hogy csak így eltűnjenek. Főleg egy szó nélkül.
-Tudom, hogy aggódsz unnie. De megfontoltan kell döntened – sóhajtja a fiatalabb, majd helyet foglal.
-Te talán nem aggódsz? – pillant a fiatalabbra, aki nagyot sóhajt a kérdés hallatán.
-De. Csupán nem akarlak befolyásolni – mosolyodik el.
Az idősebb mindössze kérdőn felvonja egyik szemöldökét, majd az ajtóra pillant.
-Rendben, Sayuri. Szedd össze a cuccod, mert ma este indulunk – áll fel helyéről ő is és sietve szobájába robog, hogy összeszedjen legalább pár napi váltásruhát, és élelmet.

● ● ✘ ● ●

Már lement a nap, amikor a két lány ismét találkozik. Mindketten bizakodnak, és remélik, hogy bökkenő nélkül rálelnek elveszett társaikra.
-Nyisd a kaput – biccent az idősebb, mire a másik előrántja az oldalára kötözött hüvelyből a kardot, és hármat a levegőbe suhintva egy ajtó jelenik meg előttük. Nagyot sóhajt az idősebb, és óvatosan a kitáruló ajtó felé lép.